Erasmus + program keretében megvalósult ösztöndíj

Erasmus lengyel barátainknál, avagy eddigi életem legszebb 9 hónapja

 

A 2016/17-es tanévben Észak-Lengyelországban, a Gdański Egyetemen tanultam az Erasmus+ ösztöndíj keretén belül. A következő oldalakon erről az időszakról számolok be, remélve, hogy soraim sokakra ösztönzőleg hatnak.

Olasz alapszakosként Bolognában töltöttem egy évet, szintén ezzel ösztöndíjjal. Már akkor úgy döntöttem, hogy későbbi tanulmányaim alatt is szeretnék néhány hónapot Erasmusszal külföldön tölteni. A fordító–tolmács mesterképzés hallgatójaként egy olyan országba szándékoztam utazni, ahol még nem éltem, s amelynek a nyelvét beszélem. Így esett a választásom Lengyelországra, ugyanis már korábban tanultam lengyelül, és mindig is szerettem volna ott lakni. A mesterszakon olasz–angol nyelvpárosítással tanulok, és az Angol–Amerikai Intézet kapcsolatrendszerének köszönhetően jutottam ki Lengyelországba.

Ami az anyagiakat illeti, összességében véve az a tapasztalatom, hogy az ottani árak országos szinten hasonlóak a mieinkhez, ám mivel Gdańsk nagyvárosnak számít, ott a kisebb városokhoz képest egy fokkal drágább az élet. Azt gondolom, hogy a havi 400 euró elegendő lett volna, ha például nem költök egyetlen kirándulásra sem, ám hála Istennek más pénzforrásaim is voltak, ami jelentősen megkönnyebbítette a boldogulást.

Az egyetem közelében vannak kollégiumok, ahol viszonylag kedvező áron lehet szobát találni. Én magam viszont albérletben laktam. Egy egyágyas szoba körülbelül 700 és 900 zloty között mozog, rezsivel együtt, egyetemhez és megállókhoz közeli helyeken is. Sopotban, egy kisvárosban laktam, mely közvetlenül Gdańsk mellett helyezkedik el. Olyannyira közel vannak egymáshoz, hogy ha nem figyel az ember, észre sem veszi, hogy átért egyikből a másikba. Rajtam kívül sok más – nemcsak külföldi – hallgató lakott ott, akkor is, ha Gdańskban voltak órái. Az úgynevezett SKM nevű, nagyjából a mi HÉV-jeinkhez hasonló vonattal hamar el lehetett jutni az egyetemre. Sopot után van Gdynia, s ez a három település egy konurbációt alkot, amelyet Hármasvárosnak szoktak nevezni.

Sopot egyébként – köznyelvi kifejezéssel élve – a „buliváros”, így ezáltal az ottani egyetemista életnek ebből a szempontból is fontos része. Annak ellenére, hogy a legnagyobb bulik ott zajlanak, nyugodt és biztonságos környéken volt az albérletem, így több szempontból is jó volt ott lakni. Az ESN (Erasmus Student Network) is rendszeresen szervezett több összejövetelt Sopotban, de nem csak ott, hanem az egész Hármasváros területén, többek között péntek és szombat esténként. Azonban nem kizárólag ilyen jellegű események szervezésével foglalkoztak, hanem például – teljesen ingyen – tandemek is heti rendszerességgel voltak, amelyek keretén belül ki-ki gyakorolhatta az általa beszélt idegen nyelveket, lengyelekkel beszélgetve elsajátíthatta a lengyel alapjait, valamint adott esetben saját maga is segíthetett azoknak a külföldieknek, akik esetleg az ő anyanyelvét akarták megtanulni. Vicces és laza módon zajlottak ezek az EachOneTeachOne nevű összejövetelek. Ezenkívül szerveztek rendszerint kedvezményes áron társasjátékos találkozókat, valamint kirándulásokat múzeumokba, más városokba (pl. Varsóba, Krakkóba), sőt, Litvániába és Lettországba is.

Az ESN biztosított számomra egy segítőt, aki szintén a Gdański Egyetem hallgatója volt, s akivel még a kiutazás előtti hetekben felvettem a kapcsolatot. Mindenféle kérdésemmel fordulhattam hozzá, továbbá érkezésem után megmutatta a legfontosabb helyeket, elmagyarázott több alapvető dolgot, melyek előtte nem voltak számomra egyértelműek. Röviden: nagy segítségemre volt a beilleszkedésben, amiért mind a mai napig hálás vagyok neki.

A Gdański Egyetem külügyi irodájával is teljesen meg voltam elégedve: gyorsan válaszoltak az üzeneteimre, s ha valamilyen kérdésem volt, mindig igyekeztek segíteni. Az ESN-nel összefogva bizonyos időszakonként egy Gdańskon kívüli étteremben szerveztek összejöveteleket a külföldi hallgatók számára, ahol közelebbről is megismerkedhettünk pl. a lengyel népi szokásokkal, konyhaművészettel, zenével. Az első ilyen rendezvényre szeptember végén, az őszi félév kezdetét megelőző napokban került sor, amely egy közös évnyitó vacsora volt, s ahol lengyel néptáncokkal ismerkedhettünk meg.

A következőt decemberben szervezték, s ez egy ebéddel egybekötött, a lengyel karácsonyi hagyományokat és ételeket bemutató alkalom volt. Megtudhattuk, hogy hagyományosan a lengyel családokban a szentesti vacsora 12 fogásból áll, mely szám a 12 apostolra emlékeztet (jellegzetes karácsony esti fogás a barszcz nevű céklaleves, valamint a piernik, vagyis a mézeskalács). Ezenkívül az asztalterítő alá szénát helyeznek (Jézus születési helyének, a betlehemi jászolnak emlékére), valamint eggyel több teríték kerül az asztalra, mint ahányan együtt vacsoráznak, melyet arra az esetre tartanak fenn, ha egy ismeretlen rászoruló becsöngetne hozzájuk. Manapság általában ez nemigen történik már meg, mindenesetre a hagyomány megmaradt. Azt gondolom, ez a szokás is sokat elárul a lengyelek lelkiségéről és szellemiségéről, mégpedig azt, hogy rendkívül szívélyes, vendégszerető nép, amely számára a keresztyén és nemzeti értékek megőrzése fontos alapelv, s amely értékek még azokra is kihatnak, akik nem feltétlen azonosulnak azokkal. Újabb különlegesség, hogy szenteste az első csillag megjelenésekor karácsonyi dalok éneklésébe fognak, ostyát törnek és adnak egymásnak (többnyire boltból, karácsonyi vásárból vagy templomi kiárusításokról szerzik), majd pedig az ajándékok kibontására kerül sor, és néhány órával később a pasterka (éjféli mise) felé veszik az irányt.

A harmadik összejövetelre február elején mentünk, melynek egyfajta vacsorával egybekötött, lazább jellegű félévnyitás volt a célja, mind a korábban, mind az újonnan érkezett külföldi hallgatók számára.

Negyedik alkalommal áprilisban találkoztunk ugyanott egy ebédre, melynek keretein belül lengyel húsvéti hagyományokkal is megismerkedhettünk, és húsvéti tojáskeresésen is részt vehettünk. Érdekes, hogy Lengyelországban is hagyománya van a húsvéti tojásfestésnek, valamint a húsvét hétfői locsolkodásnak. További különlegesség, hogy nagyszombat reggelén még a kevésbé vallásos családok is templomba mennek egy, mindenféle ételeket (főként húst, kenyeret és tormát) tartalmazó kosárkával (lengyelül: święconka), ahol a pap megáldja azt. Ezek elfogyasztására pedig a húsvét vasárnap reggel tartott mise után, otthon kerül sor, amikor még a jellegzetes, żurek nevű kolbászos és tojásos leves is az asztalra kerül. Mivel pedig húsvétról van szó, megemlítek még egy érdekes szokást: sok lengyel, akár hívő, akár nem, péntekenként a halon kívül más húst nem fogyaszt, ezzel is Jézus nagypénteki szenvedésére emlékezve. Úgy látom, ünnepnapokon a legtöbb lengyel elmegy templomba, vallási meggyőződéstől függetlenül. Ami pedig az „átlagos” vasárnapi templomba járók arányát illeti, saját elmondásuk szerint az utóbbi években csökkent a számuk, azonban úgy érzékelem, még így is többen és gyakrabban járnak a magyarokhoz képest.

A legutolsó ottani esemény egy, május 26-án tartott közös tanévzáró vacsora volt. Azért is volt könnyű megjegyezni ezt a dátumot, mivel Lengyelországban minden évben ugyanezen a napon van anyák napja, függetlenül attól, milyen napra esik. Meglátásom szerint eléggé számon tartják, és, ha csak tehetik, aznap vagy legalább azokban a napokban hazautaznak, hogy személyesen is némi időt tölthessenek édesanyjukkal és nagymamáikkal.

Az imént felsorolt eseményeken kívül az Erasmus-iroda kirándulásokat is szervezett számunkra, s mindezeket ingyen. Nekünk csupán annyi teendőnk volt, hogy előzetesen feliratkozzunk az eseményekre.

Érkezésünket követően be kellett jelentenünk lakcímünket a helyi vajdasági hivatalban (a vajdaság Lengyelország legnagyobb közigazgatási egysége, más országok tartományaihoz vagy a mi megyéinkhez hasonlítható.) Nem volt annyira bonyolult, mint amennyire első ránézésre tűnt.

A debreceni Angol–Amerikai Intézetnek a Gdański Egyetem Történelem Karával van Erasmus-szerződése. Fordító szakos hallgatóként egy történelemtudományi kar tantárgykínálatából válogatni nem kis kihívás, mégsem lehetetlen. Hála Istennek nekem sikerült, s értesüléseim szerint másoknak is. Sok hasznos tárgyat tudtam ott felvenni, s azok közül mindegyiket elismerték itthon. Voltak közöttük kötelező, szakos tárgyak, valamint olyanok is, amelyeket itthon szabadon választhatókként ismertettem el. Több tárgyat is kimondottan Erasmus-hallgatóknak hirdettek meg, melyek angol nyelven zajlottak. Az oktatók közül mindenki lengyel volt. Ennélfogva nem várták el, hogy felsőfokon beszéljünk angolul, s ha látták, hogy készülünk az órákra és legalább egy kis érdeklődést is mutatunk az adott tárgyak iránt, többnyire szép jeggyel értékelték az adott félév során nyújtott teljesítményünket. (Hat osztályzat létezik a lengyel felsőoktatási intézményekben: 2, 3, 3+, 4, 4+ és 5. A „pluszos” jegyek is hivatalos osztályzatoknak minősülnek, az indexbe is így kerülnek be. Átlagoláskor ezeket 0,5-nek számolják. A hármas az elégséges, az ötös pedig a jeles. ) A tanév során én például a History of Poland in Films, History of Gdańsk, Cultural Heritage of Poland nevű órákra jártam, melyeket szabadon választhatókként ismertettem el itthon. Voltak azonban fordítással kapcsolatos tárgyaim is, melyeknek keretén belül angolról lengyelre, lengyelről angolra, valamint olaszról lengyelre és lengyelről olaszra fordítottam, s amelyeket szakos tárgyakként ismertettem el. Jártam továbbá az egyetem által meghirdetett, ingyenes lengyel nyelvtanfolyamra is, hogy nyelvtudásomat ily módon is fejlesszem. A Történelem Karon kívül a Bölcsészkaron is fel lehetett venni tárgyakat. Gyakorlatilag csak ezen két kar kínálatából választhattunk, amely azonban így is elegendőnek bizonyult. A lengyeltudás természetesen mindenképpen előnyös volt, ám sok olyan Erasmus-hallgató tanult ott két féléven keresztül, akik egyáltalán nem, vagy alapszintű lengyeltudással rendelkeztek, s így is sikeres tanévet tudhatnak maguk mögött. A Gdański Egyetemmel kapcsolatos teendőinkből pedig többek között március 20-án is megpihenhettünk, ugyanis az tanítás nélküli nap szokott lenni (hivatalos megnevezése: rektornap), mivel 1970. március 20-án jött létre az intézmény.

Ha pedig már a szabadnapokról esett szó, megemlítem a nemzeti ünnepeket is: minden évben május első három napja munkaszüneti nap, ugyanis 1-én a munka, 2-án a lengyel zászló, és 3-án a lengyel alkotmány ünnepe van (ez utóbbi az első volt Európában, világi szinten pedig a második). Vannak munkahelyek, ahol 2-án dolgoznak az emberek, de például az egyetemeken általában az is szabadnap, sőt, az azt követő napokat is „megkaptuk”. Ennek a hosszú hétvégének majówka a lengyel neve, a maj (május) szóból. November 11-én pedig az 1918-ban kikiáltott függetlenséget ünneplik. Ekkorra is érdemes adott esetben kirándulást tervezni, főleg, ha hosszú hétvége is kapcsolódik hozzá. Ottlétemkor péntekre esett, így néhány napra Csehországba mentem, ahol egyébként sokszor lengyelül beszéltem, ők pedig csehül válaszoltak vissza, és jól értettük egymást.

Magyarként különösen élveztem Lengyelországban tanulni. A lengyelek meglátásom szerint tudnak a lengyel–magyar barátság létezéséről, még akkor is, ha esetleg annak eredetével (pl. közös királyok, ellenségek, kölcsönös rokonszenv) nem mindenki van tisztában, mint ahogy sok magyar sem. Ennek ellenére azonban gyakran van példa arra, hogy szívélyesen, derűsen, barátian és egészen közvetlenül viszonyulnak hozzánk, amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk. Egyszóval szeretik a magyarokat. Természetesen olyan lengyelekkel is találkoztam az ott töltött kilenc hónap alatt, akik vagy tőlem hallottak először róla – aminek kimondottan örültem, mert valami szépet, maradandót és nagy múltra visszatekintő hagyományt adhattam át –, vagy hallottak már ugyan róla, de teljesen közömbösek voltak az ügy iránt. Mindazonáltal egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyennel találkoztam. Sokan, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, azonnal rákezdtek a mondókára: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. (Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát). Van folytatása is: Oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi (Vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre).

Magyarország után Lengyelországban érzem magam a legotthonosabban és a legkevésbé külföldinek. A bolognai Erasmus is csodálatos emlék marad, ott is rengeteg újat tanultam és az olaszok is nagyon közel állnak a szívemhez, azonban a lengyelek gondolkodásmódja, szellemisége, értékrendje, történelme, kultúrája és hagyományai több szempontból is nagyon hasonlítanak a mieinkre. Ez nemcsak a korábban említett népszokásokban, ételekben nyilvánul meg (ők is használják például a tejfölt, mely a legtöbb nyugati országban ismeretlen), hanem a lengyel nyelv logikája, valamint szókincse is több szempontból emlékeztet a miénkre. Az előbbire jó példa a bebeszélni ige, melyet ők is szó szerint ugyanígy mondanak: wmówić (w = be, mówić = beszélni), vagy például ők is áttáncolják az éjszakát (przetańczyć, prze- = át, tańczyć = táncolni). Egyszóval a lengyelben is vannak igekötők, melyek használata sok hasonlóságot mutat a magyar nyelvvel. Ami pedig a szókincset illeti, több szláv eredetű szavunk van, melyek hasonlóan hangzanak mindkét nyelvben: klucz = kulcs, czereśnia = cseresznye, obręcz = abroncs; valamint ők is több szót átvettek tőlünk: giermek (lásd: magyar gyermek) = apród, hejnał (lásd: magyar hajnal) = hajnali trombitaszó, dobosz = dobos (a lengyelben az sz-t s-nek ejtik, míg a s-t sz-nek, szóval éppen fordítva, mint nálunk, így mindkét nyelvben ugyanúgy ejtik az imént említett szót). Ezenkívül Lengyelország is hosszú időn keresztül három részre volt osztva (mint ahogy hazánk is), náluk is volt kemény szocialista diktatúra (s így, átérezve helyzetünket, pl. 1956-ban sok vért és kötszert küldtek a magyar forradalom során megsérült embereknek), valamint számukra hasonló konnotációk kapcsolódnak az általuk alapított és évszázadokon keresztül lengyel többségű Lemberghez (lengyelül: Lwów, ma: Lviv, Nyugat-Ukrajna), mint számunkra Kassához vagy Kolozsvárhoz.

Mint az már korábbi soraimból kiderülhetett, a katolikus vallás meghatározó eleme a lengyel kultúrának. Magyar reformátusként ebből a szempontból is sok érdekes beszélgetésben volt részem, mind a helyi református gyülekezetben, mind a más vallásúakkal való találkozások során, melyek szintén jelentősen gazdagítottak engem, s nagy hatást gyakoroltak rám. A gdański lengyelekben különösen nagy nyitottságot érzékeltem (akár vallási, akár kulturális szempontból), s úgy láttam, büszkék arra, hogy odavalósiak. Ennek történelmi okai is lehetnek, ugyanis több népből (németek, lengyelek stb.) és vallásból (katolikus, protestáns) származó emberek évszázadokon keresztül együtt éltek; a középkorban Gdańsk volt az egyik leggazdagabb és legvirágzóbb kereskedőváros, ahonnan és ahová olyan ritka termékeket is szállítottak, mint például a só, s ahol rendszeresen megfordultak hollandok, angolok, franciák stb. Ezenkívül a második világháború során Gdańsk az első városok között volt, ahová a bombákat ledobták, továbbá 1980-ban ott indult a lengyel rendszerváltáshoz vezető, Szolidaritás nevű munkástüntetés-sorozat. A vallással kapcsolatban érdekes volt megtapasztalnom, hogy ott – Magyarországgal ellentétben – pünkösdhétfő munkanap, ugyanakkor május-június tájékán az úrnapja nevű katolikus egyházi ünnep munkaszüneti nap, és a legtöbb intézmény, üzlet stb. zárva tart. A húsvétot lezáró pünkösd után két héttel tartják, és körmenet is kapcsolódik hozzá.

Csodálatos kilenc hónap volt a Gdański Egyetemen eltöltött időszak, s többek között ezért is tértem vissza a balti városba 2017 őszén egy háromhónapos szakmai gyakorlatra, szintén Erasmus+ ösztöndíj keretén belül. Ekkor egy Fundacja Gdańska nevű alapítványnál dolgoztam, és végeztem fordításokat elsősorban lengyel és angol nyelven.

Mint már említettem, a lengyelek több szempontból is nagyon hasonlítanak hozzánk. Ami viszont a különbségeket illeti, az a benyomásom, hogy ők zárkózottabbak és tisztelettudóbbak, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy én, ha huszonévesként bemegyek egy étterembe, és az ottani pincér is ugyanennyi idős, magázódnunk kell, mivel nem ismerjük egymást, és a „Jó napot!”, „Viszontlátásra!” köszönést kell használni. Ugyanez a helyzet a könyvtárakban, a könyvesboltokban és ruhaüzletekben, valamint amikor az utcán útbaigazítást kérek tőlem hasonló korúaktól, teljesen természetes, hogy magáznak engem, amihez nyilvánvalóan én is tartom magam, s magázom őket. Egyszóval a lengyelek egyáltalán nem annyira „tegezősek”, mint mi, sőt, ott sértés lehet az, ha túl közvetlenül viselkedik az ember már az első pillanattól kezdve, s tegező alakot használ. Összességében véve azt mondhatom tehát, hogy hivatalosabb helyeken (pl. bank, étterem, könyvtár, könyvesbolt vagy más egyéb üzlet) még a hasonló korúakkal is a magázódás az elfogadottabb, kevésbé hivatalosabb helyeken pedig (pl. sörözők) mindkettőre van példa. Mindenestre amikor én kezdem(ényezem) a beszélgetést, inkább a „Jó napot!” és Ön-féle kifejezéseket használom, mivel jobban szeretek távolságtartónak, de udvariasnak tűnni, mint túlságosan közvetlennek. A nálam idősebb korosztályok képviselőivel pedig általában természetes a kétoldalú magázódás.

Mindent egybevetve, eddigi életem legszebb időszaka volt a gdański Erasmus. Mindenkit bátorítok arra, hogy éljen a lehetőséggel, legalább egy félévre, ugyanis nemcsak az egyetemen, hanem a hétköznapi életben, az albérletben, egy falat pierog (jellegzetes lengyel étel), a moziban kikapcsolódva vagy a városban sétálva mind a lengyel népről, mind saját magáról is sok újat tanul az ember. Éljetek hát meg ezzel a kiváló lehetőséggel!

Fodor Áron